A Bolívia, Peru és az Andok által közrefogott Titicaca-tó több tucat úszószigetnek ad otthon. Az úszó szigeteket eredetileg halászok készítették a saját két kezükkel, a tavon növő totora nádból. Később, már nem csak munkára használták, hanem letelepültek az egész családjukkal.

Az úszószigetek lakosai több évtizede folytatják a számunkra extrémnek tűnő életformát. Egy-egy ilyen szigeten egy-egy nagyobb család él. Minden nádból van elkészítve. A házak, a szobrok, a hajók, amelyekkel közlekednek, nádból készültek. Egyes szigeteken még nádból épített templom is található.

Ha sziget kezdene szétesni, nem úsztatják ki a partra, egyszerűen csak az elrohadt részeket friss náddal pótolják. A nádszigetek nagyjából 50-60 cm tömörek, vastagok. A közlekedés hajóval történik, ami szintén nádból készül, illetve, hogy könnyebben és gyorsabban haladjon, előfordul, hogy műanyagpalackokat erősítettek az aljára. A szigetek energia ellátása, a házak tetejére szerelt napelemmel működik.

Az ott élők azt mondják, hogy azért kényszerülnek az úszószigetekre, mert az államtól nem kapnak földet. Így ez az egyetlen módja annak, hogy ingyen tudjanak letelepedni. De még így sincsenek elkeseredve, hogy egy tóra lettek közvetve száműzetve. Büszkék arra, hogy mindent nádból, két kézzel készítettek, büszkék a szobraikra, büszkék a templomaikra, egyszóval mindenre.

Azt mondják, nekik nem az a fontos, hogy megmutassák a világnak, hogy a lakásukkal megmutassák a világnak, hogy mit érnek el, hanem az, hogy a saját kényelmüket szolgálja.

Érdekes.