A kérdést hosszasan lehetne boncolgatni, és valószínűleg több tucat különféle okfejtés magyarázná vagy cáfolná az állítást, de gondoljuk csak át újra.

A tagadás már az ősidők óta az emberi lét része. Mindenki tagad valamit.

Vannak, akik az ufók létezését, mások a globális felmelegedést, míg mások egy felsőbbrendű vezér létét negitálják. Egyszerűen, ami körülvesz minket, mind tagadható, ha van olyan vallási, tudományos, ideológiai vagy egyéb, meggyőződésünk, ami alátámasztja saját magunk számára az igazat. A saját igazunk hite miatt, a leglogikusabb okfejtéssel szemben is, meggyőzhetetlenek maradunk. A kulcsszó a hit. Hiszünk valamiben, ami a meggyőződésünk, amiről megrendíthetetlenül hisszük, hogy igaz.

De miért tagadjuk le azt, ha rosszul vagyunk, rossz a kedvünk vagy azt, hogy hiányzik valaki, nem ismerjük be, ha szerelmesek vagyunk, vagy ha mélységesen magányosak? Ebben az esetben azért, mert a beismerést követően nem tudjuk, mi fog történni. Nincs rá, előre megírt forgatókönyv, és nem tudjuk, hogy képesek lennénk e kontrolálni az önmagunknak tett beismerés utáni szituációt. Ezért inkább rostokolunk az önámítás ködébe burkolózva, és türelmesen várunk a csodára. A negatív tagadás, tehát az érzelmek, közérzet, egyéb dolgok valós hogylétének eltitkolása, egy idő után felemészti a lelket, és önpusztító folyamatokat generál, ami viselkedés, kedélyváltozás, stílus és sok egyéb területen mutatkozik. Az érzelmi önámítás hosszú távon káros, és felesleges. Beismerni nem könnyű, elfogadni a legnehezebb, de utána, felszabadul a lélek.

Mert, ahogy a mondás is tartja a lelki dolgokra: „A tagadás a beismerés első jele!”