Jump to content

Miért teszünk nagyobb szívességet, mint ami az elvárt?

2014. 08. 19. 19:00

Bánjunk úgy másokkal, ahogy elvárjuk, hogy velünk bánjanak. Ez a kijelentés alapjaiban szép elképzelés, de mégis miért vagyunk képtelenek betartani?

Az ember leginkább úgy működik, hogy aszerint viszonyul, és kezel másokat, ahogy őt kezelték. Az az elfogadott nézet, hogy kötelező viszonoznunk azokat a szívességeket, dolgokat, amelyeket mások felajánlottak, megtettek nekünk. Viszont ez néha hátrányos helyzetbe hoz minket, ha egy kifinomult befolyás mesterrel állunk szemben vagy akkor, ha valaki apró, kéretlen szívességet tesz nekünk azért, hogy mi valami értékesebbel viszonozzuk. Legtöbbünk akkor is viszonozza a szívességet, ha számára az már előnytelen. Ez egyszerűen a társas viselkedési formák beépülésének következményei.

A szívességekkel kapcsolatban az igazi profik két módszert alkalmaznak. Az egyik, hogy egy nagy dolgot kérnek, majd a visszautasítás után engedményt tesznek, ami felébreszti bennünk a viszonosság normáját, és másodszorra már kínos lenne elutasítani a kérést, ez nyomást gyakorol a döntése. Ezt „becsapott ajtó”- módszernek nevezik, ami meglepően hatékonyan működik a hétköznapokban. Akarva, akaratlanul műveljük ezt.

A második módszer, ami miatt többet nyújtunk másoknak, mint kellene, az „alacsony labda” módszer miatt van. Ez esetben a megállapodások tiszteletben tartásának kötelezettségének normája aktiválódik. Ha előbb egyezség születik, és csak azt követően derülnek ki rejtett költségek, akkor is tartjuk magukat a megállapodáshoz, mert olyan mélyen gyökerezik bennünk a kötelezettségvállalás teljesítésének tudata, hogy akkor sem szállunk ki, ha az számunkra hátrányos.

Ezért van az általában, hogy többet teszünk, másokért, mint amit érdemelnek, mert már kiskorunktól kezdve belénk égtek a viszonossági normák. Akik pedig annyit tesznek amennyi épp elég, azok megtanultak nem-et mondani.