Miért félnek ennyire az emberek a nyilvános felszólalástól? Ennek számos oka lehet, a leggyakoribbak egyszerűen a hibázástól, helytelen beszédtől, leblokkolástól, azaz a megszégyenüléstől való félelemből fakadnak.
Ha elkerülhetetlenné válik a helyzet, hogy nagyközönség elé lépjünk, sose hívjuk fel a figyelmet arra, hogy izgulunk vagy félünk, mert akkor akarva akaratlanul is a hallgatóság ezek jeleit fogja keresni a viselkedésben.

A beszéd közben gesztikuláljunk magabiztosan, még akkor is, ha valójában izzad a tenyerünk és vadul remeg. Használjunk olyan gesztuscsokrot, amely önbizalomról árulkodik pl.: érintsük össze a két kézen lévő ujjainkat, mintha tornyot formáznánk. Ez tipikus jele a magabiztosságnak. Viszont soha (!) ne álljunk keresztbefont karokkal, mert ez egyszerűen negatívan hat a hallgatókra, ne tapogassuk az arcunkat, és kerüljük az emelvény görcsös markolászását.

Vizsgálatok szerint a közönség első sorában ülők többet jegyeznek meg az elmondottakból, mint a többiek, egyrészt azért, mert általában érdeklődőbbek ülnek az első sorba, másrészt mert jobban figyelnek az előadóra, nehogy kipécézzék őket. Azok, akik a középső sorban ülnek, jobban figyelnek, és többet kérdeznek, mint azok, akik előttük foglalnak helyet. A legkevésbé reagálóképes táj a nézőrét széle és a hátsó sorok.

Még egy érdekesség: amikor a hallgatóságtól balra állunk –tehát a pódium jobb felén -, akkor szavaink jobban hatnak a közönség jobb agyféltekéjére, amely az érzelmek helye. Ez az oka annak, hogy az igazi vérbeli komikus ezért nevettet balról és ríkat meg jobbról, a pódiumtól szemlélve.