A barátság minden emberi lény számára kitüntetett figyelemben részesül, hiszen ki ne akarna legalább egy olyan valakit maga mellett tudni, aki jóban-rosszban kitart mellette hű bajtársaként, a partnert leszámítva?

Viszont nem mindenkinek adatik meg az, hogy megtalálja azt a személyt, akire baráti lelki társaként tekinthet. Másnak megadatik, de valamiért megromlik a kapcsolat, és van az az opció is, amikor se veled, se nélküled kapcsolat álakul ki, egy több éves kapcsolatból. Így az a legszerencsésebb, ha az ember megtalálja az igaz barátot, és megóvja a kapcsolatát vele, na persze nem minden áron.

Mint minden kapcsolat a barátság is két emberen múlik, ha az egyik fél jobban akarja, mint a másik akkor felesleges is erőltetnie. Mert érdek, unaloműző vagy kényszerbarátságnak semmi értelme.

De mi van akkor, ha az amúgy sírig tartó cimboraságban egyszer csak valami elromlik? És hiába akarjuk megjavítani, ha a másik fél csak periodikusan mutat erre hajlandóságot

Van egyáltalán értelme a megalázott egót félretenni, a maradék büszkeséget sutba dobni, és teljese alávetni magunkat a másik félnek, hogy hátha akkor minden visszaáll a régibe? Olyan kérdések ezek, amit nem könnyű megválaszolni, és attól függ kiről van szó, mert ha csak egy haverról, vagy ismerősről, akkor a válasz nem. Viszont, ha egy gyerekkori- vagy legjobb barátról beszélünk, akit szint már a testvérünknek érzünk, akkor párszor igen. Az utóbbiaknál körömszakadtáig küzdünk, de sokszor feleslegesen, mert ha az a bizonyos arany fonál egyszer elszakad, ahogy a mondóka is tartja: összekötni lehet, de a csomó megmarad.