Az emberek jellemzően nem szeretnek egyedül maradni a gondolataikkal. Erre nagyon egyszerű a magyarázat. Szimplán tartanak attól, amit a mindennapos semmitmondó tevékenységekkel, és melléktevékenységekkel elnyomnak.

Sok emberre jellemző, hogyha problémája, self-disszonanciája van, akkor nem kibeszéli, vagy megbeszéli magával, hanem elnyomja, görcsösen küzd ellene, egészen addig, amíg a fennálló gondot elfogadható részévé nem tette az életének (amire már mondhatja, hogy nem is olyan rossz) vagy száműzi a fekete mélységbe. Ezzel az a probléma, hogy úgy él, mintha szemellenzőt viselne. Egy idő után belefásul a hétköznapokba, vagy még jobban felforgatja az életét, egészen addig, míg el nem éri a teljes mélypontot, ahonnan nem könnyű felállni.

Sokan beleesnek abba a hibába, hogy állandóan lekötik magukat valamivel. Persze jó dolog a hobbi, meg a szociális kapcsolatok ápolása, és mind kettő kell is, viszont van egy határ, amint túlmenve pótcselekvéssé válik, ami arra hivatott, hogy a legbelsőségesebb énünk suttogó hangját elfojtsa.

A gondolatnak teremtő és romboló ereje egyaránt van, épp ezért mélyedjen el a tudatában!

Ne féljen a gondolataitól, az érzelmeitől és az érzéseitől. Azzal nem segít az adott ügyön, ha úgy tesz mintha nem volna. Nem kell a szőnyeg alá söpörni a problémát. Ha senkinek nem akarja elmondani, akkor csak álljon a tükör elé és mondja ki azokat. Furcsán érezheti majd magát tőle, de amint kimondja a szavakat, teljesen megváltozik a helyzet. A gondolatok tudatosulnak, aminek köszönhetően egyszerűbben átlátja a helyzetet.

Ne rejtse zene, olvasás, edzés, stb. mögé a kitörni vágyó gondolatokat!