A hosszú távú –akár stabilnak is nevezhető – kapcsolatokban periodikusan fel-feltűnik ez a jelenség. Akár tekinthetnék rá úgy, mint a kapcsolat velejárójára, de azért ennél többről van szó. Hiszen mindenkivel előfordul, hogy olykor inkább csak elmerengne magában, ami nem is probléma, ellenben az már igen, ha rendszeresen,4-6 havonta a pár egyik fele hetekig el van ridegülve a másiktól, s elutasítja minden közeledését. Jobb esetben ez „visszaáll”, ám sokszor állandósul, és mint egy krónikus betegség, csendben, lassan bomlasztva szét a kapcsolatot.

Az folytonos visszautasítás, egyrészt tönkreteszi az önértékelést, és a mentális egészséget, majd végül az egész kapcsolatot. Az elutasításra az agy hasonlóan reagál, mint a fájdalomra, amit még tetéz az is, hogy azt attól a személytől kell elszenvedni, aki a legjobban ismer, és szeret(ett?), amit sokan ezért önön személyiségük reflektálásának vesznek, s így az önképük megváltozik, torzul. Sokan beletörődnek a mellőzöttségbe, amivel párhuzamosan elfogadják a bekövetkező személyiségváltozást is. Ez baj, mert a háttérbehúzódás a mellőzöttség fő táptalaja. A megoldás rá elcsépeltnek tűnhet, de tényleges változást csak ez hozhat: meg kell beszélni a problémát, és el kell jutni a miértig.

Valószínűleg a legtöbben nem fogják megbeszélni a partnerükkel a mellőzöttség érzéséből fakadó érzéseket, a megalázottságot, és globálisan azt, mit is élnek át egy „nem” vagy egy „fáradt vagyok” felelet után. Ez pedig baj, mert így semmi nem fog változni, hanem sekélyes, kihűlt kapcsolatban tengődnek majd, ami váláshoz, szakításhoz, vagy a szerető karjaiban való „megpihenéshez” vezet.

Egyetlen megoldása a dolognak, ha beszélnek róla. Nem kell vádaskodni, egymás torkának esni, csupán megkérni a másikat (az elutasító felet), hogy mondja el az ő szemszögéből, hogy látja a helyzetet, majd elmondani a saját megközelítést, és a kettő között megtalálni a kompromisszumot. Mert meg lehet, csak mind két félnek szívvel lélekkel kell akarni.