Miért van az, hogy a magyar ember nemzetközileg arról híres, hogy mindenért csak panaszkodik? Miért van az, hogy a nyavalygást még kifejezetten élvezi is, sőt a nyavalygók megpróbálják egymást túllicitálni a problémáikkal? Tényleg a másik nyomora hoz feloldozást az ember lelkére?

Sajnos, a magyar mentalitás felől nézve a dolgokat, a válasz igen. Hogy miért, az jó kérdés. Talán a génekbe van kódolva.

Persze lehet az mondani, hogy rossz a helyzet, s nehéz az élet, és ez így igaz, viszont nem csak most, hanem az elmúlt száz évben sem volt épp rózsás a szituáció, sem itt, sem máshol. Hiába gondolják sokan, hogy külföldön kolbászból van a kerítés, ugyanis nem. A világ minden pontján kőkeményen meg kell küzdeni a birtokolt javakért, a kapcsolatokért, és az elismerését. Egy dolog különbözik a külföldi álomvilág és a magyar valóság között. A felfogás. Ez az egy dolog van csupán, ami hátráltathatja a magyart, a panasz-mentalitás.

Ha ezt az egyet hátrahagynánk, a Földön nem élne szívósabb, és dolgosabb nemzet. De ahelyett, hogy azt a rengeteg erőt, amit panaszkodásra fecsérlünk, másra fordítanánk, mégsem tesszük,

inkább nap mint nap kiborulunk, és hibáztatjuk a világot, holott, csak tenni kéne valamit, a változásért.