A kritikának két fajtája létezik. A jó- és rosszindulatú. Utóbbi célja csak a sértegetés, míg az első verzió során az építő jelleg kerül előtérbe. Akármelyikről is legyen szó, mindkettő megbánthatja a másikat, főleg ha az észrevétel nem jól van tálalva.

A hangsúly jelen esetben a „pozitív” kritikán van, ami mögött nem rosszindulat lakozik, hanem a tapasztalatból, bölcsességből származó intelem. Ezt a szándékot azonban a másik fél nem ismerheti, a beszélgetésben, így ha rosszul van kommunikálva felé a szidalom, a megsértődés szinte borítékolható. Mi a jó taktika abban az esetben, ha a tényleges jóindulat vezérel? A megfelelő időzítés, és a megfelelő szó és tónushasználat.

Ugyanis, ha a kritika nem önérzet és önbecsülés sértően, vagy agresszívan kerül közlésre, akkor már nagyobb az esélye annak, hogy az illető meghallja. Ha valami fontosat szeretne a másik tudtára hozni, amit az kritikának vehet, a legjobb, ha azt óvatoskodva, tanácsba burkolva közli. A lényeg, hogy válogassa meg a kommunikációs eszközöket, mert a szidalmat el lehet fogadni, ha azt fogyasztható formában tálalják.