Az ember világéletében az önmagáról alkotott képét a saját viselkedéséből levont tapasztalatok mellett a mások reakciójából és a társas összehasonlításból szerezte. Az utóbbi kettő mondatni hangsúlyosabb, hiszen életünk javarészét nyilvánosság előtt éljük, így nem csoda, ha igenis érdekel – még titkon is – az, hogy hogyan vélekednek rólunk mások.

Az, hogy mások reakciójából vonunk le következtetéseket magunkra nézve, még nem baj. Viszont, ha csak az alapján építjük fel az énfogalmat, amit más mond, akkor kezdődnek az önértékelési problémák. Ezek ellen egyetlen védekezési mód van, az önmegismerés.

Bármennyire sablonosan hangzik, de az önismeret a megoldás. Az ember szépen lassan megismeri önmagát, főleg ha nem menekül notórius módon az egyedülléttől. Persze mások véleményét meg lehet hallgatni, egy kettőt fontolóra venni, és be lehet építeni az énképünkbe, de ne essünk abba a hibába, hogy más véleményére jobban adunk, mint a sajátunkéra.

Egy idegen, vagy közeli barát, és rokon a viselkedésünkre, lényünkre válaszul adott reakciói fontosak lehetnek, de a legbelső lelki tartalmainkat ők sem ismerik, így hogy tudhatnánk jobban önmagunknál azt, hogy tényleg cinikusok, kárörvendők, egoisták, és önimádók lennénk? Senki sem tudja igazán, hogy milyen a másik, csakis önmaga.

Ne mások elmeséléséből, és kritikájából építsük fel magunkat, hanem szánjunk arra időt, hogy végigjárjuk a lélek legmélyebb bugyrait is.