Állítólag az ember életében csupán háromszor lesz valójában szerelmes, amiből két év a rózsaszín köd, aztán minden fakóvá válik lassan. A mámoros szerelmet felváltja a szeretet, a szenvedélyes együttlét apránként elveszti varázsát, és mielőtt bekövetkezne a kapcsolati apátia mindkét fél elhiteti magával és a világgal, hogy ez így jó. Persze ez a legegyszerűbb, hiszen a szeretet, a szerelem erőfeszítéssel jár, és sokan nem képesek meghozni ezt az áldozatot. Inkább belekényelmesednek a helyzetbe, s ezzel indul a „te vagy a hibás” hidegháború kezdete, ami nem végződik pozitívan.

Egy több éves kapcsolatban fenntartani az érdeklődést a másik lénye, tevékenysége, gondolatai iránt nehéz. Ami nem azért van, mert ráunnánk a másikra, hanem egyszerűen csak azért, mert az ember állandóan vágyik az újra, a változásra az ismeretlenre. És ezért megy tönkre rengeteg kapcsolat, mert későn vagy egyáltalán nem ismerik fel a másik újdonság iránti vágyát.

Nem ciki megkérdezni a másiktól, hogy mire vágyik és egyáltalán nem kell önzőnek, vagy érzelmileg labilisnak gondolni magunkat azért, mert időnként vágyunk az újra. Legalábbis addig nem, amíg ezt az igényt párkapcsolaton belül, a társsal akarja átélni az ember.

A megfáradt párkapcsolat felfrissítését nem csak szexuális téren lehet kivitelezni. Olykor egy vacsora, vagy egy randi is felélénkítheti a szunnyadó tüzet. Nem kell óriási dolgokra gondolni, csak épp azt teljesíteni, amire a másik vágyik. Ettől lesz működőképes egy kapcsolat, és nem attól, ha automatizmussá növi ki magát, ami a személyes közérzet és szociális igény kielégítésére szolgál.

A titok? Figyelni a másikra, őszintén, s ha ez terhessé válik. Lépni kell, lelépni.