A perfekcionizmus egy olyan mentális csapba, amibe mindenki beleesik élete során legalább egyszer. Már kisgyermekkórtól kezdve mindenhol beleütközünk: az iskolában mindenki az ötösre hajt, a sportban mindig a nyertesek a körülrajongottak, így ki ne akarnak a legjobb lenni? Hiszen elismerésre mindenki vágyik, és az csak a legjobbaknak jár.

A perfekcionizmus, azaz a tökéletesség üldözése a gyermekkortól végigkíséri az ember. Akarva, akaratlanul arra törekszünk, hogy ne hibázzunk, ne kerüljünk kellemetlen helyzetbe, szorosan tartva a gyeplőt haladjunk töretlenül előre. S mindezt miért? Mert van egy téves hiedelem: aki hibázik, gyenge, ügyetlen. Gyengének, és ügyetlennek pedig senki sem akar mutatkozni, főleg ebben a világban. De miért is blődség ez az állítás?

Mert tökéletes ember nem létezik. Persze vannak olyanok, akik az élet bizonyos területein hibátlanul teljesítenek. A számtan és irodalom példájával lehet ezt jól bemutatni: brillírozol irodalomból, te vagy a következő Hemingway, ellenben ha jön a számtan, a tenyered nyirkossá válik, a pólód nyaka fojtogat. Elkezdesz szorongni. Korábbi magabiztosságod, kimeríthetetlen tudáskészleted szertefoszlik. Miért? Mert a matek nem az erősséged, de szeretnél abból is kiválóan teljesíteni, nem akarod a kialakult és elismerést hozó „okos” státuszod elveszíteni, egy rosszul megválaszolt kérdés miatt.

Sokan ahelyett, hogy elfogadnák azt, hogy bizony nem a számtan az erősségük inkább tovább bújják a könyveket, hogy megértsék azt, amit igazán sosem fognak: brillírozni mindenből nem lehet.

Ha ezt megérted, és a hibáid nem kudarcként, szorongásindikátorként éled meg, akkor egy lépést tettél az önelfogadás, és ezzel a harmonikus ön-együttélés felé.