Jó ideje tudjuk már, hogy testünk és gesztusaink árulkodnak. De nagyon kevesen vannak azok, akik képesek uralni mindezt, akik képesek uralkodni a mikrogesztusaik fölött is. Már pedig ez utóbbiak elég pontosan árulkodnak arról, ha valaki hazudik.
Allan Pease Testbeszéd című könyvében azt írta, napi 15 perces gyakorlás után bárki nyitott könyvként tekinthet a másikra – kódolni tudja majd a hazugság legapróbb jeleit is.

A hazugságkutatók szerint kétféle arckifejezés létezik. A normál, amely 2-5 másodpercig él az arcon és a másik, amelyen a másodperc huszonötöd része alatt jelenik meg a mikromimika.
A hazugságnak nincsenek az arcunkra írott jelei, de a hazugságot kísérő érzelmeknek annál inkább.

Miből jöhetünk mégis rá, ha valaki hazudik nekünk?

Például abból, ha beszéd közben elrejti a tenyerét. Ha megmutatja, általában igazat mond.

Ha valaki beszélgetés közben az orrát vakarja.

Ha túlzottan sokáig tartja fent a szemkontaktust.

Ha a húzogatja a gallérját.

Ha valaki történet talál ki, általában jobbra tekintget, ha emlékezni próbál, inkább balra néz.

Hazugságra utal a szemöldök apró felhúzása, a száj szögeletének apró rángása, a pupillák összeszűkülése.

Ha ezekből a jelekből értünk, könnyebben észre vehetjük, ha a főnökünk, a munkatársunk, a párunk, a gyerekünk éppen megpróbál minket átvágni, becsapni, jégre vinni – kinek hogy tetszik. Ám az már egy újabb fejezet, hogy mit kezdjünk a hazugsággal, hogy szembesítsük-e vele beszélgetőtársunkat vagy éppen egy ártatlan kis hazugsággal mi is titkoljuk el előle az igazat…