A megtévesztés művészete keveseknek áll jól. Legtöbben az első hamis szónál lelepleződnek, míg másokat lelkiismeretük nem enged valótlan szavak kimondására. Persze amíg akad olyan, aki úgy blöfföl, akár könyvből olvasná, addig felmerül a kérdés: megengedett néha hazudni?

Definiálni az általában negatív szájízzel kísért szót nehéz, mert fokozatait hosszasan lehetne sorolni. Ha belegondolsz abba, vajon minden szavad igaz volt-e a mai nap során, akkor rájöhetsz, hogy a klasszikus értelemben vett hazugság és a mindennapi füllentések közti határvonal a nyelvtani értelemben már rég elmosódott, noha az erkölcs szempontjából éles határvonal húzódik minden egyes ferdítés között.

Már kisgyerekkorban elkezdődik a hazudozás elleni bekódolás, ám közeledve a felnőtt kor ajtajához, minden lépésnél egyre jobban kikopik a fék, és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy a hogyléte felől is hazudik. Mert szigorúan véve, a „Hogy vagy?” Kérdésre adott „Jól” válasz is annak minősül, ha az ellentéte áll fenn.

De mégis miért mímeljük ezt a felettébb sem nemes gesztust? Egyszerűen, mert nem akarjuk magunkat kellemetlenül érezni, mert előnyünk származik a dologból vagy egyszerűen az igazság túl fájdalmas volna. Sőt ott van az is, amikor nem akarjuk megbántani a másikat, és az, amikor nincs más választás.

Eltitkolni az igazságot sok esetben a lehető legrosszabb döntés, de gondolj csak bele, amikor azért kell örökösen kitalált történetekben élned, mert nem vállalhatod fel önmagad, a véleményed, a hovatartozásod vagy az életviteled, mert az másokat –akik képtelenek elszakadni a követendő normától- megbotránkoztat, te pedig félsz, hogy az igazság miatt egyedül maradsz. Szabad-e ilyen esetben hazudni?  Elvileg nem, de gyakorlatilag, amíg az igazság kimondása mások mentális kerítésébe ütközik, addig mit lehet tenni?