A szakítás, ha nem is minkét, de az egyik fél számára hatalmas törést jelent az életben. Nincsenek többé reggeli telefonhívások, délutáni lopott csevejek, esti hosszas beszélgetések. Megszűnnek az együtt töltött csodálatos pillanatok, és nem marad más hátra csak a fájó szív és torokszorító emlékek.

A magány ólomsúlyként nehezedik az emberre, és a napok könnyedsége helyét átveszi a zord túlélés. A túlélése egy újabb kínnal teli napnak.

Szakítás után általában két dolog áll fenn, az ember vagy mély magányba fordul, és egyedül próbálja átvészelni a szakítás okozta fájdalmat, remélve, és reménykedve, hogy a másik rájön, szüksége van rá. És van a másik véglet, amikor hirtelen felindulásból társkeresőn köt ki az ember. Ennek sok értelme nincs.

Tényleg így kell sebet gyógyítani?

A szakítás utáni társkeresőzés csak cseberből a vederbe szituációt idéz elő. Ha találtunk is valakit, aki pótolhatja a másikat, és enyhítheti a hiányát nem megoldás hosszú távon, főképp, ha a kapcsolat nem azért ért véget, mert a két fél mély érzelmi kötődése elmúlt volna.

A lehető legnagyobb butaság azonnal a világhálón kutatni egy pótlék után, ha a kapcsolat helyrehozható, akár nagy erőfeszítés árán. Azonban, ha mégsem érzed magadban az erőt, mert más problémák is nyomják a vállad, akkor szelektálj, és nézz mélyen magadba. Tényleg ennyit ért a másik, hogy azonnal online üzemmódba válts és ismerkedj? Ha meg sem próbálod helyrehozni, azért gyászolni kell, mert a sebek minden alkalommal újra felhasadnak majd ha nem hagysz elég időt a begyógyulásukra. Aztán ki tudja, lehet hirtelen tiszta lesz minden. 

A magány, és a szomorúság nem elég ok arra, hogy sebezhető lelked kiadd idegeneknek, akik talán közelébe sem érhetnek a másiknak.