Imposztor, csaló, szélhámos. Nem olyan jelzők, amiket az ember szívesen használna magára. Mégis találó neve az egyik legfurcsább önbizalomhiány fajtának, ami általában a képzett, okos, tehetséges emberek mumusa.

A látszat néha csal

Bertrand Russell egyszer azt mondta: „Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel.” Ennél jobban egyszerűbben össze sem lehetne foglalni az imposztor-szindróma és a klasszikus önbizalom hiányos esetek közti különbséget.

A szindróma elnevezése utal a szenvedő fél magatartására, aki állandóan attól tart, hogy valaki leleplezi őt, és kiderül, hogy valójában nem ért semmihez. De mielőtt értetlenkedve szemöldökfelvonást eszközölsz, rávilágítunk az összefüggésre.

Az imposztor-szindrómás ember állandóan abban a hitben él, hogy az adott sikerét, pozícióját, fizetését, és általában véve úgy mindent, amihez kell némi ügyesség és készség azt csupán annak köszönheti, hogy jól elhitette az emberekkel, azt hogy mekkora szakértő, miközben azt érzi, hogy nem is jó abban, amit csinál. Hatalmas ellentét nem de?

A furcsa önbizalomhiány itt még nem ér véget. Az illető, úgy véli, hogy a felkínált lehetőségeket valójában meg sem érdemli, és szentül meg van győződve arról, hogy a többi ember egyszer csak rájön arra, hogy ő valójában egy kókler. Állandó összeesküvés elméleteket szül, és soha nem érzi magát jól a bőrében a fent említett rögeszmék, elképzelések miatt, mert nem veszi tudomásul a saját képességeit, nem ismeri fel az önmagában rejlő potenciált.

Az imposztor-szindrómások gyakorlatilag elérhetetlen célokat tűznek ki, amit ha nem valósítanak meg inkompetensként, csalódottsággal tekintenek magukra. Az imposztorosok hasonlóak a maximalistákhoz, mert a nap minden percében a maximális maximumát akarják hozni, és ha ez nem sikerül az csak még nagyobb csorbát ejt amúgy is alacsony önbizalmukon.

Pedig a valóságban ezek az emberek jók abban, amit csinálnak, sikereiket pedig nem véletlenül érték el. Az imposztor-szindróma főképp a nőket érinti, de egyre jellemzőbb a magasabb pozíciókra jellemző emberek között.

A hazug embert hamarabb utoléri, mint a sánta kutyát, tartja a mondás. Nem kell örökké menekülni a saját képességeink elől, mert igenis el kell fogadni, hogy valamiben jobbak vagyunk mi az átlag, ami nem szégyen!